Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szokások

A japánok Nipponnak vagy Nihonnak nevezik Japánt, a szó jelentése: "a nap otthona" A japán mitológia szerint Japánt a Napistennő teremtette. A nyugati világban általánosan elterjedt "japán" szó a "nap otthona" ideogramma kínai kiejtése, ez a szó Marco Polónak köszönhetően jutott el Európába.
Japán 7000 szigetének összterülete Franciaország 2/3-ának területét teszi ki, amely egy kicsivel nagyobb Németországénál és megegyezik Montana államéval. A hegyvidék
és a vulkáni övezet miatt azonban csak az ország 25%-a lakható. A 125 milliós lakosság viszont kb. fele az USA-énak. Ha az Egyesült Államok lakosságának felét összezsúfolnánk Montana állam negyedére, akkor közelebbi képet kaphatnánk arról, milyen is Japánban élni...


Nemzettudat és identitás

A japánság előnyei és hátrányai

A japánok egymással sosem viselkednek úgy, mint a külföldiekkel. Külföldön járva olyan dolgokat művelnek, amelyeket otthon sosem tennének. Igen komoly különbséget tesznek ugyanis az uchi-ság (bennfentesség) és a soto-ság (kívülállás) között. Ahhoz, hogy valakit komolyan vegyenek, odafigyeljenek rá, és egyáltalában emberszámba vegyék, uchi-nak kell lennie. Aki nem uchi, az soto, tehát sok jóra nem számíthat, levegőnek nézik, még annak is örülhet, ha egyáltalán hajlandók némi lekezelő megvetést pazarolni rá. A japánok számára a külföldiek szinte kivétel nélkül soto-k.
Japán uchi, a külföld meg nem, úgyhogy a tengeren túl minden japán úgy viselkedik, ahogy akar: az otthoniak úgysem szereznek róla tudomást. Ahogy a mondás tartja: "Ha útközben szégyen ér, nem visszük magunkkal."
Japán szigetország, nehezen hajózható és veszélyes tengerek övezik, így aztán a japánok sok száz éven át megőrizték. homogenitásukat, és ezt a tényt igen nagyra értékelik, sőt legfőbb erényüknek tartják. Gyakran hallani olyan mondatokat, amelyek úgy kezdődnek: "Mi, japánok" - mintha minden japán egyforma lenne, és minden kérdésben egyformán gondolkozna.
Japán földrajza erősen rányomta a bélyegét a japánok személyiségére. Már a legrégebbi források szerint (kb. 600 Kr. u.) is elég sokan voltak ahhoz, hogy senki se érezhesse magát egyedül. A tizedik században Kiotó, az ország fővárosa már igen nagy város volt, valószínűleg az akkori világ három legnagyobb városa közé tartozott. A japánok mindig is egymás közelében éltek, így aztán az individualizmus gondolata, tehát az a merész elképzelés, hogy csakis magunkra számíthatunk, teljességgel hiányzik a japán mentalitásból.
Uchi barátaik előtt szinte alig vannak titkaik. A többiekkel viszont legfeljebb az időjárás izgalmairól hajlandók eszmét cserélni. Ez a két attitűd soha, semmilyen körülmények között nem összekeverhető, így aztán liftekben vagy folyosókon a japánok tudomást sem vesznek az idegenekről. Becsapják előttük az ajtót, oldalukba könyökölnek, jól térden vágják őket az aktatáskájukkal, és eszükbe sem jut elnézést kérni. Ha viszont már sikerült összeismerkedni velük, vagy netán üzleti kapcsolat van kialakulóban, pillanatok alatt előgördítik a vörös szőnyeget.
A japánok számára természetes ez a hirtelen váltás. Az uchi és a soto különbsége teszi érthetővé számukra a világot. Ez a túlélés legfőbb eszköze. Persze tudják ők, hogy törődni kell másokkal, és oda kell figyelni rájuk, de hát mindig mindenkire nem lehet odafigyelni, és valahol tényleg meg kell húzni a határt. Ami uchi, az az első. Akkor viszont mi sem természetesebb annál, hogy az idegenek egyáltalán nem számítanak.
A japánok csoportos lények, ki nem állhatják a magányt. A magányos természetű emberek számára az uchi-soto különbség jelentősége nem olyan komoly. Ha viszont a túlélés érdekében egy csoporthoz kell tartoznunk, akkor könnyen katasztrófához vezethet, ha nem a megfelelő emberekkel kerülünk uchi viszonyba. Hiába, japánnak lenni nem egyszerű dolog.

Milyennek látnak másokat?

A japánok számára mindenki, aki nem japán, az gaijin (külföldi), tehát alsóbbrendű lény, aki soha nem érheti el a japánság állapotát.
Manapság elég gyakori dolog Japánban a "külföldi-komplexus". Ebből a szempontból a külföldi ideálját a magas, hosszú lábú, kék szemű és szőke nyugati típusa testesíti meg. A Nyugattal ellentétben Japánban nem az a kérdés, hogy "miért nem olyanok, mint mi?", hanem az, hogy "mi miért nem vagyunk olyanok, mint ők?". Ezért aztán képesek barnára festeni a hajukat, kék kontaktlencsét viselni, egyes nők pedig speciális krémekkel rózsaszínűre színezik a mellbimbójukat. A nyugati ember az eszménykép, ezért a médiában nyugati rocksztárok, színészek és modellek reklámoznak mindent, az autóktól a gyomorkeserűig. Mindent, ami Nyugatról származik, értékesnek és divatosnak tekintenek. Ezt aztán rendesen ki is használják a reklámszakemberek: az újonnan piacra dobott termékekről mindig kiderül, hogy Amerikában és Európában "hihetetlenül népszerűek".
A japánok tényleg tiszta szívükből szeretik Amerikát. Arra a. kérdésre, hogy "ha újra születhetne, milyen nemzetiségű szeretne lenni?", a megkérdezettek 30 százaléka azt válaszolta, hogy amerikai. Így aztán nem csoda, hogy az angol nyelv a mindennapi élet összes területére belopta magát. A fitneszedzés után egy doboz "Pocari Sweat" elkortyolgatásával pótolják a folyadékveszteséget. Ha éhesek, akkor a "Happy More" gyorsétterem-lánc valamelyik egységébe térnek be. Ha munkát keresnek, akkor a "Hello Work" nevű munkaközvetítő szolgáltatásait veszik igénybe.
Az utóbbi időben a japánok érdeklődése ázsiai szomszédaik felé fordult. Ahogy az angolok azt hiszik, hogy a tengerentúlra kell utazniuk ahhoz, hogy Európába menjenek, a japánok is igazi egzotikumnak tekintik Ázsiát, és nem is igazán gondolják magukat ázsiaiaknak. Manapság azonban egyre elfogadottabb dolog az ázsiai típusú öltözködés, a kontinentális ázsiai konyha, és egyáltalában minden, ami ázsiai.
A nyelvtanulásnak is komoly divatja van. Létezik például egy olyan rádióadó, amely a `hét hat napján folyamatosan húszperces német, francia, angol, olasz, spanyol, kínai és korcai nyelvleckéket sugároz.
Emiatt a rengeteg tanulás, olvasás, kutatás és utazás miatt a japánok meg vannak győződve arról, hogy tökéletesen ismerik a világ nem japán részét, és éppen ilyen szilárdan hiszik azt is, hogy a külföldiek soha nem ismerhetik meg igazán Japánt. Így aztán mindazokat a nem japánokat, akik beszélnek japánul, és érdeklődést mutatnak a japán kultúra iránt, henna gaijin-oknak (fura idegeneknek) nevezik. Biztosak benne, hogy a külföldiek sosem érthetik meg őket, viszont azt is pontosan tudják, hogy a külföldiek kellő szorgalommal kiismerhetők.

Milyennek látják magukat?

Ha arra a kérdésre, hogy a japánok milyennek látják magukat, azonnal választ kapunk, biztosak lehetünk benne, hogy maga a válaszadó nem igazi japán. Ugyan miért kéne olyasmit meghatározni, amit amúgy is mindenki ért? Semmi szükség szigorúan meghúzott demarkációs vonalakra. A japán gondolkodás a zökkenőmentes átmeneteket kedveli. A szigorú definíciókból könnyen vita lehet. A japánok sem az egyértelmű kérdéseket, sem az egyértelmű válaszokat nem szeretik. Az se túl gyakran fordul elő, hogy egy japán sima igennel vagy nemmel válaszoljon bármilyen kérdésre. A megszokott válasz inkább ma vagy ma-ma, ami olyasmit jelent, hogy "végül is", "nagyjából" vagy "többé-kevésbé". Ezért aztán az olyan kérdéseket, amelyekben meg kell határozni valamit, például azt, hogy mit jelent japánnak lenni, a japánok konfrontációként értelmezik. A japánok többsége anélkül éli le az életét, hogy valaha is szembe kelljen néznie ezzel a kérdéssel.
Egy japán üzletember egyszer úgy határozta meg a japánok és a nyugatiak közti különbséget, hogy azt mondta, a japánok analógok, a nyugatiak pedig digitálisak. Egy analóg óráról csak akkor olvasható le a pontos idő, ha összegezzük a kismutató, a nagymutató állása és az óra számlapja nyújtotta információkat. Önmagában az óra egyetlen része sem alkalmas az idő meghatározására, ráadásul ha egy analóg órára nézünk, nemcsak azt tudjuk, hogy negyed négy van, hanem azt is, hogy tizenöt perc múlva lesz fél. Az óra csak akkor működik, ha a mutatók egyenletesen és logikusan haladnak.
A japánok egy analóg óra részeinek tekintik magukat, egész életüket a harmónia és a logika szabályai szerint élik le. Egy digitális óra is pontosan megmutatja, mennyi az idő, ez azonban izolált információ.

Milyennek látják őket mások?

Látszólag alázatos természetük ellenére, a japánok meglehetősen büszkék. Azt szeretnék, ha szorgalmas, keményen dolgozó népnek tartanák őket, olyanoknak, akik minden elvárásnak megfelelnek - tehát azt szeretnék, hogy minden területen kiválónak lássák őket. Titokban viszont az a vágyuk, hogy szuperokosnak tartsák őket. A mondás szerint: "Az agyafúrt sólyom elrejti karmait." Nincs megalázóbb, mint az ezzel ellentétes viselkedés.
Ezért aztán a japánok mindent teljes erőbedobással csinálnak: gőzerővel dolgoznak, sportolnak és szórakoznak. Mikor azért kritizálták őket, hogy túl keményen dolgoznak, tévéműsorokat készítettek a hétvégi kikapcsolódásról, aztán egész hétvégén feszülten koncentrálva nézték ezeket.
A japánok nem mennek szabadságra, nehogy lógósnak nézzék őket. A vállalatok végül rájöttek, hogy egyetlen módon képesek csak rávenni az alkalmazottjaikat arra, hogy kivegyék a szabadságukat, mégpedig úgy, ha az egész vállalatot bezárják pár napra. Így aztán több tízezer munkamániást kényszerítenek elvonási tünetekkel teli kényszerű "pihenésre".


Nemzeti karakter

Különös egyetértés

A japánok egész életükben azt találgatják, hogy mit gondol a másik. Ezért aztán nem mindig kell kifejezésre juttatniuk a véleményüket. Egy japán nő számára nincs rosszabb, mint ha elterjed róla, hogy "véleménye van a dolgokról". Ezt a kifejezést nem is lehet pontosan lefordítani. Férfiak esetében a "makacsság" a legrosszabb jellemvonás.
Mivel senki sem mondja ki, hogy mit szeretne, Japánban mindenki valóságos gondolatolvasó. Ebből rendszerint hatalmas kavarodás keletkezik, hiszen a gondolatolvasás bonyolult mesterség. Például könnyen azt gondolhatják rólunk, hogy már mennénk, mikor igazából maradni szeretnénk és így tovább. Ez a jelenség a pénztárcát is eléggé megterheli, hiszen ha mondjuk vacsorára hívunk valakit, illetlenség megkérdezni, hogy mik az étkezési szokásai, inkább minden eshetőségre fel kell készülni és az összes lehetséges ételvariációt el kell készíteni.
A ki nem mondott kölcsönös egyetértés kvintesszenciája a yoroshiku szóba kristályosodik: "Megértetted, hogy mit akarok tőled, én pedig megértettem, hogy te megértetted, ezért rád bízom a feladatot, hiszen tudom, hogy úgy fogod végrehajtani, ahogy azt én szeretném. Köszönöm, hogy megértettél, és köszönöm, hogy veszed a fáradságot, és teljesíted a kívánságomat." Ez mind benne van ebben a négy szótagban.
A japánok a megszégyenülés elkerülése végett alkalmazott szándékos félreértésnek is nagymesterei. Tokióban egy forró nyári napon egy gyerekeivel sétáló férfi megkérdezte a fagylaltosbódé tulajdonosát, hogy micsoda is pontosan a fagylaltoskocsi oldalán látható Supa-Kureemu. A fagylaltárus részletesen elmagyarázta, hogy az egy mézzel és csokoládéval leöntött, pisztáciával megszórt málnás-vaníliás fagylaltkülönlegesség. Több se kellett a vevőnek: - Két adagot kérek - mondta lelkesen.
- Sajnálom, már elfogyott - felelte erre az árus. Egy európai fagylaltárus az első kérdésből rögtön tudta volna, hogy a vevő Supa-Kreemu-t szeretne venni, és hosszas magyarázat helyett azonnal azt válaszolta volna, hogy elfogyott. A japán fagylaltárus ezzel szemben nem szeretné, hogy ő vagy a vevője megszégyenüljön, így megpróbál udvariasan kiutat keresni. Elmondja, mi van a fagylaltban, és reméli, hogy a vevő ez alapján úgy dönt: nem kéri, és akkor nem derül fény a készlet hiányosságára. Tudja, hogy valójában mi a kérdés jelentése, mégis szó szerint veszi, és e szerint válaszol. Az ilyesmi Japánban mindennapos dolog. Ha a megszégyenülés elhalasztható vagy elkerülhető, akkor elkerülésére mindent meg fognak tenni.

A szőnyeg alatt, a szavak mögött

A japánok olvasnak a sorok között, vagyis tudják, hogy mi van a szavak mögött. Mindenki tudja, hogy a tatamae - a szavakkal kifejezett "hivatalos álláspont" - mögött ott a honne - az "igazi vélemény", a helyzetet pontosan tükröző, meg nem fogalmazott érzelmek összessége. Ez sosem kerül előtérbe, de akinek füle van, hallja, akinek szeme van, látja. Aki pedig ezt nem veszi észre, azt a japánok, ha fizikailag nem is, de szellemileg azonnal faképnél hagyják. Ha valamit nem tartanak elfogadhatónak, akkor egyszerűen nem beszélnek róla: úgy gondolják, ha valamiről nem veszünk tudomást, az valójában nem is létezik.
Az olyasmit, amiből sértődés vagy félreértés lehet, jobb nem kimondani, különösen ha a belső körbe tartozó emberről van szó. A tekintély megőrzése kulcsfontosságú, ezért a szándékos "tekintélyrombolást" mindenáron elkerülendő tiltott cselekedetnek tekintik. A látszólag megmagyarázhatatlan tettek mögött általában ez húzódik meg; a japánok képesek meghamisítani a könyvelést, csak hogy ne derüljön fény arra, hogy valaki hibázott.
A nyilvános beismerés módszerét a japánok nemigen kedvelik. A szennyes kiteregetése csak a közös szégyent növeli. Tehát ami szőnyeg alá söpörhető, azt be is söprik - gyors és szakavatott mozdulatokkal.
Korábban az öngyilkosság volt a szégyen előli menekvés legkézenfekvőbb módszere. Manapság a bocsánatkérés a kínos dolgoktól való szabadulás leginkább bevett eszköze. Ezzel a szégyen volt - nincs. Ha egy komoly cég vezérigazgatója lehajtja a fejét, és lemond, akkor tisztára mosta magát. Ezután már nem illik többé kínos kérdésekkel zaklatni. Ebből a szempontból a bocsánatkérés nem annyira a hiba elismerése, inkább olyan eszköz, amellyel megmenthetjük a becsületünket és elhallgattatjuk a kritikusokat.
A japán rituálék kafkai hangulatú világában semmi sem az, aminek látszik. A tartalom és a forma szöges ellentétben állhat egymással, de amíg senkit sem ér szégyen, addig mindez nem számít.

Megegyezés

A döntések úgy születnek, hogy a megfelelő információ a megfelelő módon a megfelelő helyre jut. Akiknek számít a véleménye, azokét ki fogják kérni, akiket pedig meg kell győzni, azokat meg fogják győzni. Ez a nemawasahi művészete. (A kertészeti szaknyelvben ez a szó az átültetést jelenti. Először visszavágjuk a gyökeret, aztán megvárjuk, amíg a vágásból új hajtások sarjadnak. Ekkor átültetjük a növényt. A ne az jelenti: "gyökér", a mawashi szó szerinti jelentése "kötés".)
A japán társadalomban csak úgy lehetünk sikeresek, ha ezt hibátlanul űzzük a gyakorlatban. Mire sor kerül a kérdéses értekezletre, addigra már annyi információ cserélt gazdát, hogy a dolog tulajdonképpen el is dőlt. Ez egyszerűnek hangzik, de a gyakorlatban igen bonyolult. Először is tudnunk kell, hogy a gyökereknek pontosan hova is kell behatolniuk. Ha rossz irányba indulunk, és nem a megfelelő embereket keressük meg, akkor azzal visszafordíthatatlan kárt okozhatunk. Ha pedig egy gyökeret elültettünk, akkor azt már nem könnyű kihűzni. Egy okosnak vélt lépés könnyen katasztrófához vezethet, ha rossz kezekbe kerülnek a gyökereink.
A nemawashi folyamata is kulcsfontosságú. Ha a megfelelő embereket keressük meg, de rossz sorrendben, akkor már kész is a kudarc. Ha viszont a nem megfelelő embereket keressük meg, de jó sorrendben, akkor aztán egy ellenőrizhetetlen szövetséget hozunk létre. Persze ezzel elértük, hogy olyan bajba kerültünk, amihez képest az eredeti probléma, ami miatt nemawshi-ba kezdtünk, már jelentéktelenné törpül.

Egy nagy család

A japán társadalomban nincs egyértelmű határ a nyilvános és a magánszféra között. Ha egyszer valaki befogad, akkor hozzá tartozunk, és mindenestül közünk lesz hozzá. Ha kell, ha nem, segíteni fog. A sírig is elkísér, csakhogy meggyőződhessen róla, hogy rendesen el vagyunk temetve. Az otthoni címünk, a telefonszámunk és a családi állapotunk közérdekű információnak számít. Pontosan emiatt igen fontos az enryo (tiszteletteljes távolságtartás) fogalma. Tudnunk kell, hogy mikor ne zavarjunk.
Japánban nem csak a nyilvános és magánszféra között nem egyértelmű a határ, hanem egyáltalán nincsenek egyértelmű határok, ezért aztán nem sok tér nyílik az individualizmusra. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a japánok mind egyformák lennének. A kiotóiak, az oszakaiak és a tokióiak például látják az egymás közötti különbségeket. A nyelvet pedig az országban mindenhol más hangsúllyal beszélik. Az összetartás és az egymással törődés szelleme azonban egész Japánt átjárja.
Mindenki valamilyen csoportba tartozik, és a csoport érdeke a legfontosabb. A csoporton belül mindenki nagyjából ugyanúgy gondolkodik és ugyanazon a véleményen van. A mondás szerint: "A kiálló szöget be kell verni." A japánok képtelenek megérteni a nyugatiak, különösen az amerikaiak önállóságát és önbizalmát. John Wayne számtalan filmben elmondta, hogy "az igazi férfi azt teszi, amit tennie kell". Japánban viszont az igazi férfi azt teszi, amit a csoport érdeke diktál.

Valaki vigyáz ránk

A japánok folyton odafigyelnek egymásra és törődnek egymással. Valaki mindig odafigyel ránk. Ez elkerülhetetlen.
Ha napközben égve hagyjuk a kocsink fényszóróját, minden szembejövő autós villogni fog. Ha elveszettnek éreznénk magunkat az állomáson, vonatra várva, a hangosbemondó folyamatosan tájékoztat arról, hol tartózkodik éppen a vonatunk, hány másodperc múlva fog megérkezni, mennyire zsúfolt, és hova kell állnunk, ha nem akarunk útban lenni, valamint arról, sietnünk kell-e a felszállással, vagy esetleg várjuk meg a következőt... Ez utóbbi esetben viszont nyugodtan olvashatjuk tovább az újságunkat - de közben vigyázzunk, hogy elég kicsire hajtsuk össze, mert különben nagyon kiáll a könyökünk és útban lesz a többieknek- minderre gondosan figyelmeztetnek.
Ha pedig bejutottunk valahogy a vonatba, ott már várnak ránk az újabb hangosbemondó-üzenetek: "Kérjük, álljon arrébb az ajtótól, hogy mások is felszállhassanak", "A következő megálló...", "Vigyázzon, ne felejtsen semmit a vonaton, mikor leszáll" - mintha egy tűt is le lehetne ejteni a zsúfolt vonatokon.
Ettől a rengeteg gondoskodástól a japánok képtelenek az önálló gondolkodásra és az önálló véleményformálásra. Nyugaton például iszonyatosan kiborítja őket, hogy a vendéglőben mindig megkérdezik tőlük, hogy mit isznak, anélkül, hogy megmondanák, hogy miből választhatnak.
Minden terméken, még a vécépapíron is, utasításokat találunk a kicsomagolással és használattal kapcsolatban. A gépekhez vaskos tankönyvek járnak, amelyekben az összes lehetséges emberi hibával jó előre számot vetnek: "Ha nem gyullad ki a lámpa, győződjünk meg róla, hogy nem mi felejtettük-e el bedugni a konnektorba a csatlakozót." Képregényfigurák illusztrálják a teendőket, azt, hogy miképp kell megnyomni a gombokat, felemelni a fedőket, és üdvözülten mosolyogni, ha mindez sikerült. Egyszer egy fogadáson a ceremóniamester még pezsgőbontás előtt felolvasott egy kis beszédet arról, hogy mit kell tennünk annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat, és hogy a fogadás után el ne felejtsük kikérni a kabátunkat a ruhatárból.
A japán társadalomban az ember sosincs egyedül.

Tudjuk, mivel tartozunk

A japánokat meghatja az emberi gyengeség. Ha valaki hibázik, aztán bocsánatot kér, és segítséget a probléma megoldásához, akkor általában megbocsátanak neki. A segítséget sohasem szabad elfelejteni, az embernek élete végéig emlékeznie kell arra, hogy megbocsátottak neki és a segítségére siettek. A megsegített on-nal tartozik jótevőjének. Ha on-nal tartozunk valakinek, akkor azt jobb nem elfelejteni - ellenkező esetben kizár magából a társadalom. A japán társadalom az on valóságos óceánja, amelyben milliók evickélnek. Mindenki tartozik valakinek és mindenkinek tartozik valaki.
Az on-t nem illik egyetlen gesztussal viszonozni, hiszen ez azt is jelenthetné, hogy nem törekszünk a kapcsolat fenntartására. Persze az on nem mérhető tudományos pontossággal, így aztán, ha jótevőnket hatalmas jótéteménnyel láttuk el, de ragaszkodunk hozzá, hogy ezzel nem róttuk le teljes on tartozásunkat, akkor az így is van. Persze lehet, hogy jótevőnk olyan helyzetbe kerül, mikor már ő tartozik onnal nekünk. Végül már senki sem fogja tudni, hogy ki tartozik kinek és mivel (és persze azt sem, hogy miért). A kapcsolat meg csak nyúlik és nyúlik, mint a rétestészta.


Életfelfogás és értékek

Örüljünk a mulandóságnak

A japánokat különösen vonzza a mulandóság. A múlékony dolgok szépek, a maradandóak pedig nem. Az ízlés és a divat az évszakokkal együtt változik. A tegnapi igazságok ma már csak szélben szálló virágszirmok. A japánok büszkék több évszázados történelmükre, de nem köti őket a hagyomány, mivel az alkalmazkodás is a tradíció része - szép dolog úszni az árral, erényes dolog a megbocsátás, bölcs dolog tudni, hogy minden csak átmeneti.
A japán irodalom kulcsfontosságú része az emberi lét múlékonyságával és a világ átmeneti állapotával foglalkozik. Mindennek a cseresznyevirág az igazi megtestesülése. A csodálatos virágok (finom, csodaszép, fehér-rózsaszín szirmok) minden tavasszal a földre hullanak. A szirmokat összesöprik, aztán a virágnak többé nyoma sincs. A szépségből csak az emléke marad.
A "hadd vigye el a víz" kifejezés - a nyugati "ami elmúlt, elmúlt" közmondás megfelelője - az elkerülhetetlen változások elfogadására utal. Ez persze nem jelenti azt, hogy a japánok belenyugvóak lennének. Hihetetlenül szentimentálisak, a legnépszerűbb történetek és filmek mind a reménytelen szerelemről és az összetört szívekről szólnak - tehát a belenyugvás nehézségeiről. A japánok mégis elfogadják a változást, mert a szívük mélyén tudják, hogy semmi sem tart örökké.
Ez igen előnyös gondolkodásmód, hiszen hihetetlen gyorsasággal fogadják el az újdonságokat. Nyíltak, és örülnek a újításoknak, szeretik a fejlődést, a hatékonyságot és a tanulást - ennek köszönhető a "japán csoda".
Borzasztó fontos nekik az év első osztrigája, az első bambuszrügy és a legújabb divat. Májusban az emberek ezzel a kérdéssel köszöntik egymást: "Ettél már Bonitot (tonhalhoz hasonló fogás) az idén?" Egyetlen
öntudatos japán ínyenc sem kerülhet olyan kínos helyzetbe, hogy erre a kérdésre nemmel kelljen válaszolnia.
Mivel a mulandóság divatos, semmi sem tart túl sokáig. Mindenki a legújabb autómodelleket és a legújabb magnókat akarja. A tünékeny értékek földjén a világot meghódító kiberkedvenc (tamagocsi) mintájára mindent gyorsan elfelejtenek.

Középen

Japánban szinte mindenki a középosztályba tartozik. A japánok ezt szeretik, mert utálják a végleteket. Gyerekkoruktól olyan közmondásokat és meséket hallgatnak, amelyekben elítélik a túlzásokat, így aztán mire felnőnek, a középút jelenti számukra a legnagyobb boldogságot. A lényeg a chu-yo, a mértékletesség.
Egy felmérés szerint a japánok 91,2 százaléka churyu ishiki-nek - középosztálybelinek - tartja magát, ezek közül pedig 57,4 százalék mondta magáról, hogy chu-no-chu (a közép legközepe). A közép persze folyton változik, sosem ugyanaz, de a japánok ezt sem bánják, mert ösztönösen alkalmazkodnak az új középhez. Különben sem szeretik pontosan meghatározni a saját helyzetüket. Emiatt aztán a japán társadalomban mindenki mindennel elégedett. Senki sem kivételes, ezért nincsenek a kiválasztottak kedvét kereső fényűző ajánlatok. Így aztán a szolgáltatások minősége is egyformán közepes, hiszen mindenki egyformán középen van.

Legyünk yasashii-k

Látszólag nagy tisztelet övezi ugyan a harcosokat és hagyományaikat, de Japánban mégis igen fontos a yasashii-ság, tehát az, ha az ember kedves, gyöngéd, figyelmes és engedékeny Arra a kérdésre, hogy mi egy esetleges jövendőbeli legfontosabb tulajdonsága, mindkét nem a yasashii-t tette az első helyre valamennyi erény közül.
Ez a fogalom tárgyakkal kapcsolatban is használatos. Egy kocsi vagy egy sampon is lehet yasashii felhasználójával; a szemmel vagy a környezettel szemben.
A japánok vonzódása a kétértelműség iránt szintén a yasashiival áll összefüggésben. Ha valami túl egyértelmű, akkor esetleg durva, ami pedig nagyon nem yasashii. Ha valaki nagyon yasashii, akkor nem fogja nevén nevezni a dolgokat, hanem finoman rejtélyes marad.
Ez a nagy lelki finomság persze néha igen kínos lehet. A liftben például egy kellően yasashii személy nyilvánvalóan előreengedi többieket. Nem helyes viszont megkérni őket, hogy menjenek előre, és mivel mindenki egyformán yasashii akar lenni, senki sem fog kiszállni a liftből.

Pedantéria

Az irodákban, a gyárakban, az iskolákban és a kórházakban, egyszóval mindenütt, feliratok figyelmeztetik a dolgozókat és látogatókat, hogy ügyeljenek a rendre. Ha előveszünk valamit valahonnan, akkor azt használat után feltétlenül helyére kell tenni. Amire nincs többé szükség, azt ki kell dobni. Ha valamiből kettő van, de csak egyre van szükség, a másiktól meg kell szabadulni.
A dokumentumoknak világosaknak, átláthatóknak és hibátlanoknak kell lenniük. Rendben kell tartani őket, hogy azonnal megtalálhassuk azt, amit keresünk, így aztán minden csupa mappa és index és színes matrica, hogy első ránézésre tudjuk mindenről, hova való. Minden mappán külön jelzik, ha esetleg kivették a tartalmát, titkos vagy sürgős és így tovább.
A rend otthon is igen fontos, különösen a zsúfolt nagyvárosokban. A lakás minden egyes négyzetmilliméterét ki kell használni. A szobák alakíthatóak, éjjel hálószobaként, nappal nappaliként funkcionálnak, így aztán a matracot minden reggel el kell csomagolni, a ruháknak a szekrényekben, a könyveknek pedig a polcokon a helyük. Még a japán kamaszok is igen pedánsak.
A szekrényt legjobban rekeszek és rekeszekre osztott tárolók segítségével lehet kihasználni. A legkisebb helyre is találni megfelelő polcot, vannak sarokszekrények és mágnessel a hűtőre és mosógépre rögzíthető kis műanyag zsebek.
Ezeket a termékeket a tiszta, rendes otthon és iroda ígéretével szokás reklámozni. Segítségükkel a japánok kiélhetik rendszerezési mániájukat és tökéletes rendet teremthetnek maguk körül.
A szervezettség nemcsak személyes mánia, de létszükséglet is a földrengések sújtotta országban. Ha egy természeti csapást nem szervezetten várnának, abból káosz lehetne, a japánok pedig nem szeretik a káoszt. A városi tanács minden családot külön utasításokkal lát el földrengés esetére. A leglelkiismeretesebbek azt is előre megbeszélik, hol fognak találkozni, ha esetleg elszakadnának egymástól - ha ne adj' isten a gyerekek éppen iskolában lennének, a papa dolgozna, a mama meg bevásárolna, mikor beüt a krach - és mindenki tart otthon konzerveket meg üveges vizet végszükség esetére, amilyen például Kobéban volt 1995-ben. Japán egy törésvonalon fekszik, és ha az ember rendszeresen érzi, hogy megmozdul a lába alatt a talaj, akkor nem csoda, hogy tudatában van az élet múlékonyságának.
A házakat is katasztrófabiztosra tervezik. Régen fából és rizspapírból épített zsúpfedeles házakban laktak, úgyhogy ha egy földrengés miatt összedőlt, könnyű volt újra felépíteni. Ma már betonból épülnek a gigászi méretű háztömbök, de ezeket is úgy tervezik, hogy a legpusztítóbb földrengéseket is kibírják. A japánok nemcsak a helyhiány miatt szeretik tehát a rendet, hanem ezzel akarják elejét venni a súlyos katasztrófáknak.


Etikett

Ösztönös udvariasság

A japánok még olyankor is udvariasak, amikor éppen nem akarnak udvariasak lenni. Ez egyszerűen hagyomány A nyelv és kultúra szinte nem is teszi lehetővé az udvariatlanságot. Mikor egy taxis ráüvöltött egy másikra, mert az eléje vágott, a gaijin utas megkérdezte japán társától, hogy mit kiáltott a sofőr; a válaszból kiderült, hogy a japánok még a legszélsőségesebb körülmények között is udvariasak. Azt kiáltotta: "Tisztelettel, menjen a pokolba."
A japán kultúra elvileg nem verbális, tehát nem kell mindent kimondani, de az ösztönös udvariasság megköveteli, hogy rengeteg beszéddel vegyük körül a cselekedeteinket.
Ha leülünk enni, nem lehet csak úgy nekilátni, hanem be kell jelenteni, hogy most élni fogunk a házigazda vendégszeretetével (Itadikamasu). Ezt nem csak olyankor kell megtenni, ha meghívtak vacsorázni: otthon is el kell mondani, még akkor is, ha mi magunk főztük az ebédet és a többiek a vendégek. Vendéglőben is el kell mondani, és ne firtassuk, hogy ha mi fizetjük a számlát és a séf úgyse hallja, akkor minek udvariaskodni? Ennek így kell lennie és kész. Az étkezés befejeztével sem lehet csak úgy felállni és elmenni. Ilyenkor azt kell mondani, hogy "hát ez valóban csuda finom volt" (Gochisosama) - még akkor is, ha ez egyáltalán nem fedi a valóságot. És ne higgyük, hogy ez képmutatás: egyszerűen csak ösztönös udvariasság.
Ha más birtokára lépünk, annak is megvannak a szabályai. Ha bemegyünk egy irodába, elnézést kell kérnünk a zavarásért (Ojama-shimasu), még akkor is, ha kimondottan a másik fél kérésére érkeztünk.
Azt, hogy "Megjöttem!" (Tadaima), nem azért kiáltjuk, hogy ezzel figyelmeztessük a bennünket üdvözölni késlekedő szeretteinket. Ezt olyankor is elmondjuk, ha egy konferencia után visszatérünk az irodánkba vagy hazamegyünk az iskolából. Azt, hogy "megyek" (Itte kimasu) szintén mindig el kell mondani, még olyankor is, amikor teljesen fölösleges.

A szerénység fontos

A japánok szerénysége összetett dolog. A gyógyfürdőhelyeken, ahol mindenki szinte meztelenül ül a forró vízben a szabad levegőn, csupán egy pici törülköző takarja el az eltakarni valókat. Mikor az emberek nyakig vízben ülve fecsegnek az arra járókkal, a törülközőt a fejükre teszik - így eltakarják magukat ott, ahol teljesen szükségtelen, mert ezzel jelképezik szemérmességüket.
A japánok számára a pénz is igen bonyolult kérdés. Használni lehet, de látni nem illik. Csekket viszont csak ritkán használnak, és a hitelkártya sem túl elterjedt, így aztán rengetegszer kell készpénzzel fizetni, de mindig úgy, hogy ne látsszék. Ha például kölcsönt kértünk valakitől, nem illik csak úgy visszaadni a pénzt, mert ez udvariatlanságnak számítana. Ideális esetben egy borítékba csúsztatva kell megadnunk a tartozásunkat, de a pénzt mindenképpen be kell csomagolni, ha másba nem, hát egy papír zsebkendőbe. És gyűrött, kopott pénzt sem illik átadni senkinek. Szépen be kell menni a bankba, és új, ropogós bankjegyekre cserélni a kopott pénzt.
Hogy még tovább bonyolódjon a helyzet, pénzt adni ajándékba mindennapos dolog. Esküvőkön, temetéseken és más alkalmakkor is elfogadott dolog a pénzajándék. Ilyenkor szóba sem jön a csekk vagy a pénzátutalás - nem, vadonatúj bankjegyeket kell egy borítékba helyezni, aztán át kell adni a borítékot. Fő a diszkréció. Ha semmit se teszünk, még mindig jobb, mintha hivalkodnánk azzal, amit teszünk.
A japánok "értéktelen" ajándékokat adnak egymásnak és "ostoba" rokonaiknak mutatják be az embert. Bármit mondanak és cselekszenek is, közben számtalanszor elnézést kérnek azért, "hogy milyen ostobaságot" tesznek és mondanak.
Ilyenkor aztán tudni kell a sorok között olvasni, de még jobb, ha ügyet se vetünk a sorokra, és csakis arra figyelünk ami köztük van. A szerénységet hangsúlyozó verbális tűzijáték minden kifinomult japán számára alapkövetelmény A japánok számára a szavakból kicsendülő földig hajló alázat a civilizáció egyetlen igazi fokmérője.
A "Sumimasen", vagyis a japán "elnézést" (szó szerint "amit tettem, arra nincs bocsánat") kifejezés szinte folyamatosan hallható. Előfordul, hogy köszönés helyett is ezt használják. Már a "köszönöm" helyét is kezdi átvenni, hiszen ha valaki értünk fáradozik, akkor illik sajnálni ezért. A japánok naponta számtalanszor hallják ezt a szinte mindenre használható kifejezést; mindenki mindig ezt használja, úgyhogy a sumimasen-nek nincs is már igazi jelentése. Így aztán mikor istenigazából elnézést akarnak kérni, egy olyan kifejezést használnak, ami nagyjából a következőképpen fordítható: "Nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg, amit tettem, és hogyan kérhetnék elnézést."
Ha meg akarunk beszélni valakivel valamit, biztos, hogy sumimasen-ezéssel fogjuk kezdeni. Ha bemegyünk egy látszólag üres pékségbe, ezt kiáltjuk, így kérünk elnézést azért a megbocsáthatatlan modortalanságért, hogy ki mértük nyitni az ajtót. Persze igaziból azt akarjuk mondani, hogy "Hahó, van itt valaki?", ám a sorok mögött kifejezzük rosszallásunkat, amiért a boltos elkövette azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy nincs a pult mögött. A kétértelműség sok mindenre jó.

A meghajlás

A megfelelően végrehajtott meghajlás a jó nevelés és minőségi oktatás jele. A soto külföldiektől nem várják el, hogy meghajoljanak, és azt sem illik tudniuk, hogy miként kell meghajolni, de a japánok számára a meghajlás pontosan jelzi a felek egymáshoz való viszonyát. Az első dolog, amit egy cég megtanít az új alkalmazottaknak, a helyes meghajlás. Tudni kell, hogy a karokat a comb mellett kell-e tartani, esetleg fel kell emelni őket, meg hogy mennyi ideig maradjunk meghajolva, és azt is, hogy mennyire hajoljunk meg.
Van egy közhelyes és elcsépelt vicc két emberről, akik képtelenek abbahagyni a hajlongást, mert egyik se akarja a másik előtt befejezni. Ám az, hogy a járdák gyalogosforgalmát percekig fenntartja két folyamatosan hajlongó japán, egészen mindennapos eset. Igazából a japánok ösztönösen tudják, hogy mennyi ideig kell hajlongani, éppúgy, ahogy a nyugatiak is tudják, hogy kézfogáskor mikor engedjék el egymás kezét.
Meghajlás közben szinte alig van szemkontaktus. A japánok egyébként is kerülni szokták az ilyesmit. Mivel folyton lefele néznek, a köszönés, az üdvözlés meg a bocsánatkérés mintha a földnek szólna. Az se igazán fontos, hogy mit mond a másik. A földanyának mondják el, hogy mi az, ami a szívüket nyomja, csak arra vigyáznak, hogy az ő fejük közelebb legyen a földhöz a másikénál. Mindeközben arra is odafigyelni, amit a másik mond - nos, ez olyasmi, amire nem sokan képesek.

A vevő az isten

A japánok ugyanazt a szót használják arra, hogy "vásárló", mint arra, hogy "vendég" vagy "meghívott". A mondás szerint: "a vevő az isten". Legyen az bank, bolt vagy szálloda, ha a vevőt nem úgy kezelik, mintha legalábbis félisten lenne, akkor az jogosan fejezheti ki nemtetszését, és biztosak lehetünk benne, hogy élni is fog a lehetőséggel.
A vevőt soha nem szokás sürgetni. Ha csak percek vannak már hátra zárásig, akkor is könyörögve kérnek, hogy ne siessünk, nézelődjünk csak nyugodtan, és bármilyen sokáig húzzuk is az időt, a végén hajlongások közepette köszönik meg, hogy megtiszteltük figyelmünkkel az üzletet, majd reményüket fejezik ki, hogy hamarosan újra láthatnak bennünket. Ha például olyankor megyünk vásárolni, mikor csepereg az eső, a következőt hallhatjuk a hangosbemondóból: "Hölgyeim és uraim, nagyon hálásak vagyunk, hogy az eső ellenére is megtisztelnek jelenlétükkel."
A recesszió következtében vannak ugyan olyan szupermarketek, ahol olcsóbban adják az árut, ha a saját zacskónkba mi magunk csomagoljuk be a vásárlás végén, de nagyáruházakban ilyesmiről szó sem lehet, itt a gondoskodó figyelem hagyomány Egy segéd gondosan összehajtja, majd jó alaposan becsomagolja az árut, nehogy megsérüljön a hazáig vezető viszontagságos út során. Ezután következik a bolt emblémájával díszített külső papírréteg. Természetesen a megfelelő árnyalatú átkötő szalag sem maradhat el. A csomagot ezután egy elegáns és megfelelő méretű zacskóba helyezik. (A méretnek tökéletesen illeszkednie kell a csomag méretéhez, elképzelhetetlen, hogy mindent azonos méretű zacskóba dobáljanak.) Ezt a bonyolult csomagolási eljárást hihetetlen precizitással és villámgyorsan végzik, a végén pedig a segéd bocsánatot fog kérni, amiért ilyen sokáig rabolta drága időnket.
A pontosság és a megbízhatóság alapkövetelmény. Ha egy boltnak hétkor kell nyitnia, akkor másodpercre pontosan hétkor fog kinyitni, csapkodjon bár ménkű, tomboljon bár vihar. Ha házhoz szállítást kérünk, ahogy telefonálunk, és jelezzük, hogy otthon vagyunk, máris indulnak. Japánban egyszerűen nem léteznek elromlott automaták. Egyszer valaki beejtett egy érmét a pénzváltó gép alá, és miután panaszt tett, az üzemeltető másnap megszüntette a gép és a talaj közti rést.
Japánban a kereskedők garantálják az áruk tökéletes minőségét. Ha az áru a legkisebb mértékben is hibás, a vevők garantáltan tajtékzani fognak. Az ilyen hibákat villámgyorsan jóváteszik. Ha egy teáscsésze aljára kissé ferdén kerül a márkavédjegy, az már súlyos hibának számít. A ruhákon a mintának minden varrásnál egyezni kell, még akkor is, ha az éppen egy zseb legmélyén helyezkedik el. Egy új autó esetén, ha egy két porszemnél több van a szélvédőn, a vevő joggal kérheti, hogy hozzanak egy tisztább kocsit.

Levelezés

Japánban komoly protokollja van a levelezésnek. A boríték megcímzését szigorú szabályrendszer határozza meg. A cégek általában frissen felvett diplomásokra bízzák a cég borítékainak megcímzését. Ha nem sikerül tökéletesen a feladat, akkor elölről kell kezdeni az egészet.
Ha lefelejtünk a címzett neve elől valamilyen titulust, azzal súlyos hibát vétünk. Valaminek mindenképpen állni kell ott, legyen az igazgató, osztályvezető vagy helyettes, sama (úr, úrnő) vagy sensei (tanár úr) - ez utóbbit a tanárokon kívül az orvosok és a politikusok is előszeretettel használják. Saját nevünk után bármilyen titulust feltüntetni viszont szörnyű otrombaság. Ez azt a hagyományt tükrözi, hogy a feladó a címzettnél alacsonyabb rangúnak tekinti magát. Ez a mindennapi rutin - még akkor is, ha a cég vezetője a portásnak küld levelet.
Ha útlevelet kérelmezünk, a kérelemmel egy önmagunknak címzett képeslapot is be kell nyújtani. Erre természetesen mindenki a sama nélkül írja rá a nevét. Mielőtt az útlevélosztály visszaküldené a képeslapot, szépen odapecsételik a sama-t minden név után, nehogy a kormány bárkinek is titulus nélkül küldjön levelet. Japánban évente 17 millióan utaznak külföldre, persze mind útlevéllel. Képzeljük csak el, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha lemondanának erről a stemplizésről. Ez azonban elképzelhetetlen. Így aztán az útlevélosztály dolgozói szorgalmasan pecsételgetik tovább a sama-kat. Évente több milliószor.

Asztali viselkedés

A japánok eléggé zajosan viselkednek az asztalnál. Szinte mindenki teli szájjal beszél, különben is hagyománya van a zajos étkezésnek. Ajakcuppogtatással illik például jelezni, hogy a fogyasztott étel borzasztó finom.
Tésztaszívogatás vagy teaszürcsölés (ez a tea-szertartásokra nem jellemző) esetén a hangos evés igazán művészi szintre fokozódik. Egy igazi kelet-tokiói mindezt zenészeket megszégyenítő ritmusban és hangerővel képes előadni.
Ezek igen stabil szokások, legjobb, ha minél gyorsabban megpróbáljuk megszokni őket, vagy egyáltalán oda se figyeljünk rájuk. Ha igazán japánokká akarunk válni, nem elég a nyelvet megtanulni, az étkezési hangok minél tökéletesebb elsajátítása is fontos követelmény.

Részegen ismerszik meg az ember

Ahogy az alkohol bekerül a képbe, Japánban rögtön elfogadhatóvá válik az elfogadhatatlan viselkedés. Az alkoholgőz rögtön feloldja a japán társadalmat meghatározó hierarchiális viszonyrendszert. Ha egy japán becsiccsent, akkor végre önmaga lehet. Ilyenkor bocsánatos bűnnek számít, ha lehányjuk a főnök cipőjét, vagy ha félreérthetetlen szexuális célzásokat teszünk látótávolságon belül mindenkire - feltéve, hogy másnap reggel vidáman, lelkesen és pontosan érkezünk meg a munkahelyünkre.
Régebben, ha egy sofőr balesetet okozott, elég volt ittasságra hivatkoznia, és máris elkerülte a büntetést. Ha egy sofőr bizonyítani tudta, hogy alkohol hatása alatt állt, tehát nem volt felelős a tetteiért, akkor már nyert ügye volt. Mára ezt a reznek kibúvót elsöpörte a logika, és a sofőrök vérében megengedett alkoholszint nulla. A balkezességet, amelyet udvariatlanságnak tartanak, és mindenkiből kinevelnek az iskolában, a szlengben részeg-kezűségnek nevezik, mert egy balkezes japán csakis akkor árulja el magát, ha többet ivott a kelleténél.
A munkatársi viszony addig nem is igazi, amíg a felek nincsenek túl az első közös berúgáson. A kölcsönös bizalom elengedhetetlen feltétele az éjféli ivászat és a fülsértően hamis közös karaoke-zás. A bizalom érdekében a társadalom szinte bármi fölött szemet huny.
A fiatalok viszont kezdik felrúgni ezt a nemes hagyományt. A tivornyázás sérti a fülüket. Jobb szeretnek csendben üldögélni a számítógép monitorja előtt. Persze ha valamire inni kell, akkor inni kell; igaz, ők inkább az eperturmixra vagy a kamillateára esküsznek. Ebből is látszik, hogy még a jövő generáció alkoholmentesebb szférájában is poharazáshoz kötődnek az igazán döntő dolgok.

Ajándékozás

A japánok imádnak ajándékozni, különösen év végén és nyár közepén. A nyári ajándékozás neve ochugen, a télié pedig oseibo. Ilyenkor a cégek és a magánszemélyek is mániákusan lesik, ki kinek küld ajándékot. A karácsony és az egyéb ünnepek sokkal bensőségesebbek ajándék szempontjából. A félévenkénti ajándékvásárlás viszont társadalmi kötelezettség, és mindenki rengeteget aggódik miatta.
Régebben az emberek úgy adták át ezeket az ajándékokat, hogy váratlanul meglátogatták egymást, aztán órákig hajlongtak a kapuban. Ma már az áruházak csomagküldő szolgálatát veszik igénybe, így fejezik ki tanáraik, mestereik és idősebb kollégáik iránt érzett hálájukat és szeretetüket. A dolog még így is elég macerás.
Az ilyenkor küldhető ajándék természetét bonyolult követelményrendszer határozza meg. A gesztus inkább formai, semmint tartalmi, így aztán az ajándék nem lehet túl személyes. Nem szabad kiderülnie, hogy mennyire ismerjük az ajándékozott személyiségét, és saját magunkról sem lehet árulkodó; a reprezentációs célból egymást megajándékozó vállalatvezetők esetében mindez kétszeresen is igaz. Az ajándék nem lehet se túl különleges, se túl eredeti, se túl speciális. A lényeg a használhatóság. Praktikus dolgokat kell választani, abból biztos nem lehet baj: szappan, törülköző, mosószer, szárított tengeri fű, friss rák, konzerv, tea, keksz, száraz tészta, főzőolaj, bor, sör, pálinka, gyümölcs, zöldség - lényeg, hogy ritkaság legyen és csillogjon-villogjon. (Japánban a zöldség és a gyümölcs is ínyencségnek számít, a szín, a forma és a csillogás fontosabb, mint az íz. Még egy almába sem szokás csak úgy egyszerűen beleharapni. Az alma a megtestesült szépség maga - piros, fénylő és akkora, mint egy kisebb görögdinnye: annyira tökéletes, hogy igazából asztal mellett ülve, szalvétán, tányéron és késsel-villával lehet méltóképpen elfogyasztani).
Az ochugen és oseibo időszakok alatt valósággal kiürülnek a nagyáruházak polcai. A vásárlók fáradhatatlanul mászkálnak le és fel a hatalmas tömegben, miközben igyekeznek kiválasztani a megfelelő ajándékokat. A csomagküldő osztály külön részleg, itt asztal mellett ülve beszélhetjük meg, hogy mit hova küldjenek. A legfontosabb a csomagolás. Az olcsójánosok szerencséjére, utcai árusoktól is vehetünk a tekintélyes áruházak csomagolópapírjaiból, így egy kis munkával sokkal értékesebbé varázsolhatjuk az ajándékainkat. Két kiló Mitsukoshi papírba csomagolt vaj többet ér, mint egy sima papírzacskóba csomagolt aranyóra.
Az ajándékot hagyományosan nem illik az ajándékozó szeme láttára kibontani. Ha például egy üzleti tárgyalásra ajándékot viszünk, és a megfelelő etikett szerint átadjuk, akkor ne csodálkozzunk, ha az ajándékot hálás köszönő szavak mellett félreteszik. Ha a japánok az ajándékozó előtt bontanák ki a csomagot, akkor fennállna az a szörnyű veszély, hogy véletlenül olyan gesztust tennének, amely arra utalna, hogy ez bizony nem életük legcsodálatosabb ajándéka, és nem pont ez hiányzott még nekik a tökéletes boldogsághoz. Az ilyen árulkodó gesztus borzasztó szégyen lenne, ezért még a lehetősége is kerülendő.
Ajándékot nem elfogadni rettentő udvariatlanság, még akkor sem illik ilyesmit tenni, ha már tényleg elegünk van a konzervsonkából, és tudjuk, hogy ismét azt fogunk kapni. A lekötelezettség fogalmának egyenes következménye, hogy a japánok mindig többre becsülik az ajándékot a valós értékénél, így aztán értékesebb ajándékkal fogják viszonozni. Bizony, egymás megajándékozása könnyen végtelen adok-kapokká fajulhat, melynek során a felek egyre elegánsabban becsomagolt és egyre értékesebb ajándékokkal bombázzák egymást. Az ilyesmit úgy lehet a legegyszerűbben elkerülni, ha eleve senkit se kötelezünk le azzal, hogy ajándékot adunk neki.


Család

A családi értékek igen fontosak. A cég tulajdonosa nem bánja, ha a dolgozók apafigurának tekintik, a politikai pártok is gyakran emlegetik a vezetőjüket Hatalmas Atyaként.
A japán család intézményrendszere a mai napig reznekül működik. A gazdasági növekedés ideje alatt a japán társadalom teljes egészét csak egy cél érdekelte: utol akarták érni a Nyugatot. Ebből a szempontból a szülőkre nagy feladat hárult. Minden japán családot alapított, és utódoknak adott életet, függetlenül attól, hogy ez volt-e a szíve vágya. A férj éjt nappallá téve dolgozott, és kereste a pénzt. A feleség intézte a pénzügyeket, főzött, vezette a háztartást, és figyelemmel kísérte a gyerekek iskolai előmenetelét.
Ma, hogy a nemes célt úgy-ahogy sikerült elérni, kissé megkérdőjeleződött a nők és a férfiak szerepe. Újabban olyan hangokat is hallani, hogy vasárnaponta a férjek jobban tennék, ha elmennének valahova egy kicsit a gyerekekkel, hadd pihenhessenek szegény feleségek. Az, hogy a férjek milyen lelkesen vállalják ezt a feladatot, abból is leszűrhető, hogy a vasárnapi elfoglaltságot sokatmondóan "családi szolgálatnak" nevezik.
Ma már a válás nem jelenti automatikusan azt, hogy az embernek derékba törik a karrierje. A válások aránya még mindig elég alacsony, 25 százalék. Franciaországban ez 30 százalék fölött van, az USA-ban pedig 55. A japán társadalom egyre kevésbé tekinti megbélyegzetteknek az elváltakat. A fiatalok manapság már nyugodtan elkövethetnek ilyen "botlást", ettől csak még nagyvilágibbaknak tűnnek.
Mivel ma már nem születik olyan sok gyerek, kiderült, hogy a japán népesség 2007-ben fogja elérni a csúcsot, utána pedig folyamatosan csökkeni fog, és ki tudja, még az is lehet, hogy a japánok egy szép napon kihalnak.
Az sem véletlen, hogy csökkenőben a gyerekvállalási kedv. Először is a gyereknevelés igen költséges, a lakásárak magasak, az oktatás pedig méregdrága. Óvodából, bölcsődéből és bébiszitterből sincs elég.
Egyáltalán, Japánban a gyerekeket célzó szolgáltatások is gyerekcipőben járnak.
A legfőbb ok azonban a női szerep lassú átalakulásában keresendő. Az anyaság ugyan ínég ma is elsőrendű kívánalom, de mivel egyre több nő dolgozik, egyre többen lázadnak a hagyomány és a társadalom ellen, amely mindeddig egyáltalán nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy miként lehet egyszerre dolgozni és gyereket nevelni. Igaz, hogy egyre több férj megy a felesége helyett gyesre, és egyre többen veszik ki a részüket a házimunkából, a nagy többség azonban ölbe tett kézzel várja, hogy a konyhában valamiféle varázslatos módon elkészüljön az ebéd.
Olyan nők is vannak, akik nemhogy gyereket nem vállalnak, de már férjhez se mennek. Így lázadnak a munkáltatók ellen, akik számára az, hogy egy nő férjhez megy, automatikusan azt jelenti, hogy nyugdíjazni kell, és elegük van az olyan anyákból is, akik semmire se tudták megtanítani a gyermekeiket.

Nyugdíjasok

Az idősek családon belül elfoglalt pozíciója is veszélybe került. Mivel a lakosság növekedése lassan megáll, és a japán társadalom elkezdett rohamosan elöregedni, az öregekről való gondoskodás súlyos terheket jelent. Ráadásul az öregek egyre gyakrabban válnak, és ez tovább súlyosbítja a helyzetet.
A nyugdíjazáskor kapott komoly összeg sok feleség számára csábító kiutat jelent, a házasság megpróbáltatásait ugyanis csak addig tudták elviselni, amíg a férjük késő éjszakáig a munkahelyen töltötte napjait. Mikor aztán a férj végleg hazakerül, a feleség nemsokára tapadósnak és levakarhatatlannak tekinti a férjét nemkívánatos jövevénynek, aki felborítja az élet addig megszokott rendjét. Így, mikor már a gyerekek is kirepültek a házból, jó néhány feleség akad, aki felmarkolja a maga részét a végkielégítésből, és kereket old.
A harmadik évezred elejére Japánban már többen lesznek nyugdíjasok, mint aktív dolgozók, és mindez súlyos anyagi következményekkel jár majd. A kérdés egyre nagyobb társadalmi visszhangot kap, és folynak a viták egy olyan rendszer kialakításáról, amelyben az öregeket támogató családok erőfeszítését valamiféle állami kompenzációval segítenék.
A japánok szépítőleg "ezüst generációnak" hívják gyorsan őszülő nyugdíjasaikat. Egyelőre nem találják az őket megillető helyet a modern családban. Még senkinek sem sikerült rábukkannia a megfelelő megoldásra.

A gyerek igazi kincs

A japán gyerekek alaposan el vannak kényeztetve. Szó szerint "mennyei adománynak" tekintik őket, és ennek megfelelően imádják is a gyerekeket. Ugyan egyre csökkenő számban érkeznek, de ha már egyszer megjöttek, akkor bizony nagyon örülnek nekik. A tömegközlekedési járműveken a hangosbemondók egyik leggyakoribb üzenete az, amelyben arra szólítják fel az utasokat, hogy adják át a helyüket a gyerekeknek.
A szülők anyagi és szellemi gondoskodása látszólag a végtelenbe nyűlik. A japán gyerekek húszéves korukban elvileg nagykorúakká válnak, ám az ifjú felnőttek többnyire csak olyankor hagyják el a szülői házat, amikor maguk is családot alapítanak, a legidősebb fiú pedig gyakran sohasem: a szülői ház falai között csinálja végig a házasságot, a válást és az egész életet.
Nyugati szemmel nézve a japán gyerekek éretlennek látszanak. Ennek az az oka, hogy senki sem bátorítja őket felnövésre, legalábbis addig nem, amíg munkába nem állnak. A kényelmes jólét posványában dagonyázva töltik tehát gyerekkorukat, és a japánok szerint ez így is van jól. A leféltettebb kincseket kell a legjobban elrejteni a világ kíváncsi tekintete elől.

A japán szex különböző arcai

A japán szexualitás sokoldalú jelenség. Az egyik az önmegtartóztatás nemes hagyománya. Az önmegtartóztatás fontos erény, a házastársi kapcsolat szent és sérthetetlen. A házasságon kívül született gyerekek aránya az utóbbi 25 évben stabilan 1,1 százalék körül mozgott. A vadházasság egészen a legutóbbi időkig nem volt elfogadott, még ma sem túl gyakori, és igen ritkán ismerik el az élettársi viszonyt.
A szexualitás másik arca a nyílt és változatos pornográfia. Szinte minden sarkon állnak pornólapokat árusító automaták. A nap bármely szakában beszerezhetjük ezeket, anélkül, hogy bárkivel is szót kellene váltanunk. És nemcsak az erotikus magazinokban találhatók szexuális tartalmú képek, történetek vagy képregények. A politikai és pletykalapok is közölnek ilyeneket, a vezető napilapok pedig folytatásban közlik az erotikus regényeket. A felnőtt képregény fantasztikusan kreatív világa, a manga, a modern japán erotika legkreatívabb és legmegdöbbentőbb vívmányait tárja az olvasók elé.
A prostitúció illegális, de azért vannak piroslámpás negyedek. Minden postaládába nap mint nap érkeznek a lengén öltözött ruhájú hölgyek telefonszámmal ellátott hirdetései. Egyre több gimnazista lány kerül kapcsolatba a szexiparral. Könnyű dolguk van, hiszen társkereső szolgálatok, csipogók és mobilok segítik a diszkrét kapcsolatokat. Fizetségül vagy pénzt, vagy márkás ruhákat szoktak elfogadni. A gimnazista lányok annyira kívánatosak, hogy idősebb nők sem átallják gimnazistának kiadni magukat.
A japán szexualitás újabb oldala a be nem teljesült, plátói szerelem. A szentimentális japán lélek számára mindig is vonzó volt a tiszta, szűzi rajongás. Minden japán szíve gyorsabban kezd dobogni, mikor egymásnak örök szüzességet fogadó szende párokról hall.
A házasélet fizikai oldala sem túl egyszerű. A házaspárok többnyire picike lakásokban élnek, ahol gyerekeiktől jó esetben csak egy vékony papírfal választja el őket, így aztán nem sok tere van az intimitásnak. A párok tehát kénytelenek igénybe venni egy olyan szolgáltatást, amely lehetőséget biztosít a névtelen intimitásra - ez pedig nem más, mint a Love Hotel (Szerelmi szálló). Ezek a szállók Japán-szerte megtalálhatók: az épületek hol esküvői tortára, hol folyatni gőzösre emlékeztetnek, és akár egy órára is lehet kivenni bennük szobát. Az illendőség úgy kívánja, hogy a nők az ülésre fekszenek a Love Hotel felé tartó kocsiban, és lehetőleg észrevétlenül próbálnak besurranni a szálloda kapuján, de ha egyszer bent van az ember, akkor többé már senkivel sem fog találkozni, a pénzt egy lyukon kinyújtott kéz veszi el, az ajtók pedig távirányítással működnek. Kivétel nélkül minden vendég soto.

A nőknek nehezebb

A nemi diszkrimináció, a hímsovinizmus és a szexuális zaklatás Japánban mindennapos és elfogadott. A nőkbe annyira belesulykolták, hogy hallgatni arany, hogy még hosszú évtizedekre lesz szükség ahhoz, hogy kikerüljenek végre az elnyomott szerepből.
A külföldieknek eléggé sztereotip elképzeléseik vannak a japán nőkről. Maguk a japánok sincsenek ezzel másképp. Szinte pont úgy gondolkodnak a kérdésben, mint a külföldiek. A japán szüzek legyenek szelídek és, kedvesek, csüggjenek a férfiak minden szaván, de maguk ne nagyon beszéljenek. A japán feleség a nyugalom, a szerénység és a béketűrés mintaképe. A helyzet az, hogy egyáltalán nincs így. A japán nők elég élelmesek, és remekül kezelik a krízishelyzeteket. Fantasztikus állóképességük van, és mesterei a logikus gondolkodásnak. Igazi kemény nők tehát - éppen csak nem szabad keménynek látszaniuk. Titokban ugyan mindenki fél tőlük és tiszteli őket, ám ha nyilvánosan is kimutatják a foguk fehérét, akkor szégyenteleneknek fogják tartani őket, és a gúny céltáblái lesznek.
A modern japán nőnek tehát egyszerre kell hallgatagnak és határozottnak, törékenynek és keménynek, frivolnak és ártatlannak, érzelmesnek és higgadtnak, sírósnak és kegyetlennek, óvatosnak és vakmerőnek, engedelmesnek és függetlennek lennie. Ez bizony nem éppen könnyű feladat.


Higiénia, egészség és szépség

Baktériumok, ég veletek

A japánok szeretik a tisztaságot, mégpedig a makulátlan tisztaságot. A boltosok minden reggel lesöprik az üzletük előtt a járdát. A bolt előtt álló szemétládát is alaposan megtörölgetik. A parkolóőrök letörlik a parkolóórákat, mert nyilvánvalóan csak egy makulátlanul csillogó órát érdemes leolvasni. A repülőtereken nemegyszer látni, hogy az alkalmazottak térden állva, tapadós szalaggal a kezükben szedik fel a padlószőnyegről a szöszöket.
A legkisebb lakásokban is van valami előszoba-féleség, ahol papucsra kell cserélni az utcai cipőt. A "cipőstől bemenni" kifejezés a brutálisan durva udvariatlanságra utal. A fürdőszobába külön "fürdőszoba" feliratú papucsot kell húzni.
A japánok érthetetlennek tartják, hogy a nyugatiak fürdéskor szappanos koszlében áztatják magukat. Ők előbb jól beszappanozzák a testüket, aztán lezuhanyoznak, és csak ezután lépnek be a tűzforró fürdővízbe, egy üdítően hosszú lazításra.
A tisztaságmánia részben a kényszer szülöttje. Az ország nagy része a 30-as és a 40-es szélességi kör között terül el, tehát Kaliforniával és Krétával egy magasságban. Nyaranta bizony elég meleg van, és páratartalom is magas.
A higiénia szeretete az utóbbi időben akkorát fejlődött, hogy ma már szinte az abszurditás határait súrolja. Divatba jöttek az antibakteriális termékek - léteznek már ilyen konyhaeszközök, vágódeszkák, vécécsészék, törülközők, függönyök, tollak, lepedők, zoknik, játékok és így tovább. Mindez évente 500 milliárdos üzlet.
Nemcsak a tárgyaknak kell baktériummenteseknek lenniük. Az emberi testnek is makulátlanul tisztának kell lennie, legjobb, ha egyáltalán semmi jelét nem adja a testiségnek. Az ifjú japánok tablettákat szednek, így érik el, hogy a vécén kellemes szag maradjon utánuk. Ha esetleg elfelejtenék bevenni, attól úgy kétségbeesnek, hogy képesek egész napra tartózkodni a vécéhasználattól.
Ha a számítógépes egér nem antibakteriális műanyagból készült, akkor a segítségével könnyen átkerülhetnek egyik emberről a másikra a bacik, így nem illik közvetlenül megfogni, hanem először szépen rá kell tenni a patyolattiszta zsebkendőnket - ekkor és csakis ekkor lehet megkezdeni a klikkelgetést.
Ha betesszük antibakteriális bankkártyánkat az automatába, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a gép sterilizált bankjegyeket fog kiadni. Az irodai telefonokat is rendszeresen befújják baktériumölővel. A taxisok fehér kesztyűt viselnek. A japánok egyszerűen nem adnak esélyt a véletlennek.

Helló, itt a high-tech vécé

A japán vécé nagy ívű fejlődésen ment keresztül. Az egyszerű földbe vájt lyukaktól eljutott a számítógéppel vezérelt, űrhajó pilótafülkéjére emlékeztető digitális csodáig. Ezek a készülékek fűtéssel gondoskodnak a mindig kellemesen meleg hőmérsékletről, ügyes kis fúvókák segítségével a megfelelő időben juttatják a folyadékot a megfelelő helyre, aztán pedig meg is szárítják az alfelünket.
Ma már szinte minden japán otthonban megtalálhatóak ezek az összkomfortos retyók. Nem csoda, hogy a gyerekek egyre kevésbé szívesen veszik igénybe az iskolák fapados szolgáltatásait, a guggolósoktól pedig egyenesen borzadnak.

A csend hangja

A női vécében zajló dolgokat a lehető legnagyobb fokú diszkréció övezi. Mivel a hangokból esetleg következtetni lehetne az eseményekre, a japán nők a vécé lehúzásával álcázzák a vécéhasználat hangjait. Nem öblíteni akarnak, hanem a zubogó víz hangja mögé szeretnék rejteni a többi hangot. Az élelmes japán mérnökök, víztakarékossági és üzleti szempontoktól vezérelve, feltaláltak egy olyan kis gépet, amely gombnyomásra produkálja a csobogó víz hangját, és mára ez a kis gép a női vécék többségében ott van a falon, közvetlenül a vécépapírtartó mellett. Az egyik ilyen készülék a találó "dallamhercegnő" fantázianévre hallgat.

Fizikai erőnlét

Főként halból, tengeri fűből és szójababtúróból álló étrendjüknek köszönhetően a japánok hosszú-hosszú életet élnek. A japán újszülöttek várható élettartama a legmagasabb a világon.
Rengeteg köztük a dohányos, de azért mindenki törődik az egészségével. A legutolsó tizedespontig ismerik testük zsírtartalmát. Brutális kegyetlenséggel dolgozó gépeik kíméletlenül az ember szemébe vágják, hogy dekára mennyi a túlsúlya. Japánban végtelen számú és fajtájú edzőgép, súlyzó és masszírozógép kapható. Egy ügyes kis gép a kisujjunk érintéséből megmondja, hogy mennyi a vérnyomásunk. Léteznek zsebben hordható vagy karra csatolható picike járásmérők, amelyek pontosan tájékoztatnak arról, hogy mennyit gyalogoltunk és milyen sebességgel.
Az egészséges étel divatos, tehát hatalmas üzlet. Kaphatók szellemi erőt fokozó, ráktól megóvó és öregedésgátló ételek is. Egyik évben mindenki a télen rovar, nyáron növény kínai különlegességre esküszik, pár hónap múlva pedig már a halszemkivonat az igazi sláger.
De hiába a hagyományos gyógymódok, az akupunktúra és a gyógymasszázs hihetetlen népszerűsége, a japánok a hagyományos nyugati tablettákat sem vetik meg. Sőt, rengeteg gyógyszert importáltak, hiszen a japán gyógyszerpiac a világon a második legnagyobb, közvetlenül az USA után következik.

Nyakmerevedés

Rengeteg japánnak fáj a nyaka, a háta meg a válla. A legjobb gyógymód a lazítás lenne, erre azonban nem minden japán képes. Így aztán másként próbálnak se

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

vash0924@gmail.com

(Robi, 2011.08.28 13:03)

A legnagyobb gondom ezzel a cikkel, hogy valaki már megírta és ki is adta könyv formájában. Te pedig lemásoltad és felvitted a netre a saját neved alatt (legalább a forrást jelölted volna meg). Szerintem sürgősen töröld, ha nem akarsz bajt belőle.