Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vallás


Tokió első pillantásra ugyanolyan világvárosnak tűnik, mint bármelyik nyugati típusú nagyváros. Ég felé emelkedő felhőkarcolók, hatalmas kereskedelmi és ipari központok tanúskodnak arról, hogy Japán egyike korunk legfejlettebb ipari államainak. Csak a beavatott szemlélő veszi észre a felhőkarcolók tetején, vagy a kereskedelmi központok udvarában a kicsiny, gondozott kerteket, bennük a szentélyeket, Japán közel két évezredes természetkultusz-vallásának szimbólumait.

"Istenek útja"

A sintoizmus kifejezetten nemzeti vallás. A japán néphez, mentalitáshoz, kultúrához kötődik, melyek kialakulásában döntő szerepet játszott. A sintot általában "istenek útjának" fordítják, ami azonban tekintettel a japán politeizmus sajátságos voltára nem teljesen fedi a valóságot. A sintoista ember imádata ugyanis nem a hagyományos értelemben vett istenekre irányul. A kultusz középpontjában az istenség helyett a "kami" áll. A kami pedig szellemet, gyakran az ősök szellemét jelenti, aki jelen lehet élettelen tárgyakban, füstben, fákban, hegyekben, de ugyanakkor az emberben, a nemzet hőseiben is. A sinto tehát a "kamik útját" jelenti.A japánok a legrégebbi időktől kezdve tisztelték a kamikat. Külön kamija volt a földnek, a mezőnek, a folyónak, az erdőnek. Általában jóságos lényeknek tekintették őket és nem féltek tőlük. Áhítatuknak egyszerű rítusok formájában adtak kifejezést: étel- és italáldozatot mutattak be, tapsoltak neki, előadták kérelmeiket. 

A kezdetben szájhagyomány útján terjedő mítoszokat az ország politikai egységének létrejötte után foglalták írásba azzal a szándékkal, hogy általuk szentesítsék a japán nép és ezen belül az uralkodóház isteni eredetét. A legrégebbi ilyen jellegű könyv a Kodzsiki (Régi idők krónikája) 712-ben keletkezett, elsősorban a világ eredetével és a természetfeletti lények ügyes bajos dolgaival foglalkozik, de feldolgozza Japán korai, mitikus történetét is. A második a Nihongi, vagy Nihonsoki (Japán krónikája) 720-ban íródott, s a történelmi feljegyzések mellett foglalkozik mítoszokkal és legendákkal is. E két mitológiai-történeti művet bizonyos fenntartással a sintoizmus szentírásának nevezhetjük. A hívek tudnak létezésükről, többé kevésbé ismerik a bennük leírt legendákat, de a papokon és történészeken kívül más nemigen olvassa őket. A mitikus elbeszélés szerint a japánok a kamik különleges, kiválasztott teremtményei. A Ja­ma­to törzs vezetője, az ország egyesítője és a császárság megalapítója, Dzsimmu Tenno pedig, közvetlenül a legfőbb kamitól, Amateraszu Ómikami napistennőtől származott.

Japán nyitva állt a nagy nyugati szomszéd, Kína felől érkező hatásoknak. Míg azonban a konfucianizmus és a taoizmus nem hagyott különösebb nyomot a szigetország vallásában, a 6. századtól egyre nagyobb teret hódító buddhizmus az egész nép körében elterjedt. A sintoizmussal ellentétben a buddhizmusnak rendszerezett tanai, fejlett etikája és jól működő egyházi szervezetei voltak. A japán ősvallás kész volt sok mindent átvenni tőle. Ez egyrészt előnyt, másrészt veszélyt jelentett a sintoizmus számára, mert a buddhizmus terjeszkedése hamarosan a sintoizmus háttérbe kerülését eredményezte. A Riobu-sinto (Kettős arc) nevű középkori mozgalom pl. azt tanította, hogy a japán kamik tulajdonképpen azonosak a különféle neveket viselő isteni buddhákkal és bodhiszatvákkal. Magát Ama­te­raszu Ómi­ka­mit is csakhamar a buddhista singon szek­ta Maha­vario­­ka­nájával, azaz a nap buddhájával azonosították. A sinto szentélyek területén buddhista templomok épültek, a két vallás papjai egymás mellett tevékenykedtek. Mint ahogy a buddhizmus megjelenése következtében Kína a "három vallás országa" lett, Japán a két vallás országává vált. Az egyszerű emberek nem láttak nagy különbséget a két vallás között, nem tartották szükségesnek, hogy kifejezetten buddhistának vagy sintoistának mondják magukat.

Miközben a Tokugava sogunátus (1603-1867) idején a császár csak árnyékuralkodó volt, a buddhizmus pedig a soguni hatalommal szövetkezve világi hatalmának virágkorát élte, a nagy sinto szentélyek papi nemzetségei körében erőteljes megújulási törekvés alakult ki. A Fukkó vagy "Tiszta sinto" iskolát Kamono Mabucsi (1697-1769) alapította. A Kodzsikit, a Nihongit és az ősi sintoista liturgikus szövegeket tanulmányozva arra a meggyőződésre jutott, hogy Japán vallását a kínai hatás rontotta meg. Az ókori uralkodók, hangsúlyozta, akik még meg­adták a megfelelő tiszteletet isteni ősüknek, Ama­teraszu Ómika­mi­nak, természetes szeretettel és igazságérzettel eltelve gyakorolták hatalmukat, a népnek pedig nem volt szüksége semmiféle erkölcsi előírásokra ahhoz, hogy helyesen éljen. Mindenki intuitív módon megérezte mi a helyes és a jó, s a rosszat elkerülve a kamik igazi útját követte. A kínai eszmék azonban kiölték az emberekből a hűséget, az önfeláldozó-készséget és a többi őserényt. A kozmikus harmónia, az ideális jólét és boldogság állapota csak akkor fog helyreállni, hangsúlyozta Mabucsi, ha a japánok megszabadulnak az idegen hatásoktól és visszatérnek őseik tiszta vallásához. Hasonló szellemben adta elő tanítását Motoori Norinaga, a Tiszta sinto másik nagy képviselője. Azt állította, hogy a Kodzsiki teremtésmítosza a világ egyetlen igaz teremtéstörténete, ami azt jelenti, hogy a japánok valóban isteni eredettel, s ennélfogva ösztönszerű erkölcsi érzékkel rendelkeznek. Élükön Amateraszu Ómikami közvetlen leszármazottai, a Dzsimmu Tenno által alapított uralkodóház tagjai, a csá­szá­rok állnak, akiknek vissza kell adni a tényleges hatalmat.


A fajelmélettel és a császári hatalom helyreállításának szorgalmazásával a Tiszta sinto már a politika porondjára lépett. Követelései a Meidzsi restaurációval valósultak meg 1867-ben. Ekkor szüntették meg a Tokugava sogunátust és ekkor került vissza a tényleges politikai hatalom, hosszú évszázadok után, ismét a császári uralkodóház kezébe. A sintoizmus reformjáért síkra szálló mozgalmak most nyíltan felléphettek a buddhizmus ellen. A két vallás különvált, de a szinkretikus keveredés jelei nem tűntek el: a sinto sohasem szabadult meg azoktól a buddhista hatásoktól, amelyek tulajdonképpen megtermékenyítették tanait.

A sinto ihlette kiválasztottság tudat, imperialista ideológiával egyesülve később hódító háborúkba sodorta az országot. A japán sovinizmus 1940-ben érte el csúcspontját, amikor az egész nép diadalittasan ünnepelte Dzsimmu Tenno trónra­lépé­sének állítólagos 2600. évfordulóját. A világháború után egy időre betiltották a birodalomalapítási ünnepségeket, 1953 óta azonban ismét tartják őket. A különbözőség tudata, az utóbbi évtizedekben tapasztalható szekularizáció és a sinto jelenlegi pacifista színezete ellenére továbbra is intenzíven él a japánokban. A külföldiek, vendéglátóik minden udvariassága ellenére érzik, hogy alacsonyabb rendű emberilényeknek tekintik őket.

Forrás: Szantál Portál

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.